Írta Troppauer Hümér

Kiváló értekezés mutatja be a 2015 évi költségvetési tervezet alapján a Szektorális Különadók mértékét, struktúráját, döbbenetes nagyságrendjét gazdaságunkban (http://www.portfolio.hu/).

A különadók - tranzakciós illeték, reklámadó, élelmiszer-felügyeleti díj, telekom-adó, távvezeték-adó stb stb  hivatalos logikáját kiválóan ismerjük, hisz Kormányunk vezetőii kevés lehetőséget mulasztanak el annak hangsúlyozására, hogy akik rendkívüli profitot érnek el, azoknak rendkívüli módon kell hozzájárulniuk a közös terhek viseléséhez.

Lépjünk most túl a triviális első gondolatokon (hol húzzuk meg az 'extra profit' határát; miért árbevételre és nem tényleges nyereségre vetik ki ezen adók jelentős részét; ha a személyi jövedelemadónál az az igazságos, hogy mindenki jövedelemtől független fix kulccsal adózik akkor a gazdaságban miért ennek szöges ellentéte a jó ...) és nézzük a hivatkozott cikk által is érintett kérdést: mit üzen e különadók rendszere a gazdaság szereplőinek? Az üzenet pedig roppant egyszerű: "Kedves gzadasági szereplő! Ha vállalatod olyan eredményes lesz, ami mellett már megéri számodra a magyarországi működés, akkor mi elveszünk tőled annyit, hogy nyereséged legfeljebb az alsó-középátlagnak felelhet meg. Tisztelettel: Magyarország Kormánya."

No vajjon mit gondol erre egy szabadon mozgó, a tőke vonzásában versengő piacok között válogatni tudó befekető? Tippeljünk:

a) "Hej de remek, hogy a jó sok befektetett tőkém és vállalt kockázatom átlag feletti hozamából ily jelentősen járulhatok hozzá a Magyar Költségvetés egyensúlyának megteremtéséhez! Nosza rajta és fokozzuk befektetéseinket, vegyünk fel több dolgozót, legyünk még sikeresebbek, hogy ennek hatására egy olyan kategóriába léphessünk, melyben sávosan már 50% reklámadót / 5% élelmiszerbiztonsági hozzájárulást stb-stb fizethetünk, és így nyereségünk még az eddiginél is alacsonyabb lehet! Hurrá!"

b) "Kapjátok be, fiúk. Románia, Bulgária, Horvátország vagy épp Csehország vagy Lengyelország nem folytat unortodox gazdaságpoilitikát, hozzá ez utóbbiakban még értelmes méretű piac is van. Lássunk neki, hogy a legkisebb veszteséggel leépítsük a magyarországi befektetéseinket.  És akkor majd különadózhat nektek a Mészároslőrinc meg a Baldaufvilmos."

Tartok attól, hogy a válaszok inkább a b) opció felé hajlanak. És akkor nagyon jó, hogy sokat pofáztunk "arányos közteherviselésről", "társadalmi igazságosságról", de konkrétan tönkre fogunk menni. Mert a világ nem alkalmazkodik a mi bölcsességünkhöz. Nekünk kellene végtelen bölcsességünkben a világ működésére tekintettel lennünk.

Most meg azt mondja Orbán Viktor, hogy a szektorális különadók amíg ő hatalmon van, biztos, hogy maradnak, mert az így igazságos.

Szögezzük le a legelején: mélységesen egyet lehet érteni azzal a gondolattal, hogy aki másoknál jelentősen, esetleg aránytalanul több jövedelemhez jut, az valóban járuljon hozzá az egészségügy, a közös közlekedés, az oktatás, az elesettek megsegítése és a többi valóban fontos ügyhöz az átlagnál több, akár sokkal több pénzzel. Azaz fizessen több adót. Ez így igazságos - nincs is ebben vita a világban, minden civilizáltnak tekintett országban az adórendszer valami ilyesmit próbál megvalósítani.

A sajátos magyar megoldással kapcsolatban azonban felmerül néhány kérdés.

Mint például....: Miért nem óhajtjuk következetesen érvényesíteni ezt a nemes elvet a magánszemélyek személyi jövedelemadója kapcsán? Miért kell a több milliárd Forintos osztalék után ugyanúgy csak 16 (hamarosan pedig már csak egyszámjegyű...) százaléknyi adót fizetni, mint a minimálbér után? Csak a pártokhoz közelálló mostanában meglepően sikeres vállalkozók visszaosztásra magáncélra felvett osztalékának lépcsős megadóztatásával olyan nagyságrendű bevételhez jutna az államkincstár, mint amennyit a legfrissebb gumicsont, a reklámadó fog hozni.

Vagy aztán: a kiugróan nagy, egyes (talán nem megalapozatlan) nézetek szerint: igazságtalanul nagy hasznot termelő társaságok megadóztatására miért nem a társasági nyereségadót tesszük igazán progresszívvé? Itt is lenne tere a kreatívkodásnak. Lehetne példának okáért az akár abszolut értékben, akár az árbevétel (mérlegfőösszeg) arányában kiugróan magas nyereségű vállalatok tiszta profitjának adóját megállapítani a mai, marketing szempontból roppant vonzó érték helyett valóban magas aránnyal. Ezzel valóban lépnénk az igazságosabb közteherviselés felé: nem a Miniszterelnökünknek épp ellenszenves gazdasági szektorok illetve vállalatok, hanem minden kiugróan magas profithányaddal működő társaság hozzájárulna komolyabban az államkassza dagasztásához.Ha a reklámok közvetítéséből, a telekom-árakból, a szemétszállítási díjakból befolyó bevételek extrém magas profitot eredményeznek, fizesse e valódi extraprofit jó részét adóként a cég. De fizesse ezt a magasabb adót az is, aki ugyanolyan, esetleg magasabb adózás előtti nyereség-százalékot ér el útépítésből, gázszerelésből, kőbányászatból, tanácsadásból vagy élelmiszer-üzletlánc működtetéséből.

További izgalmas mellékhatása a magas nyereségadó hányadnak, hogy az e kategóriába eső cégek érthető módon már nagyon utálják a sok adót, ezért mindent megtesznek, hogy a magas határok alatt maradjanak - ez pedig mindenütt további beruházásokat, olyan költségek felvállalását eredményezi, ami végeredményben a gazdaság fejlesztését jelenti. És ha ezzel a Nagy És Gazdag Cég ezzel megússza a magas adókulcsot, az általa emiatt elköltött összegek más szereplőknél keletkeztetnek szintén adóköteles jövedelmeket. És munkahelyeket. Ami szintén adót termel. Az államkassza megkapta, ami neki jár.

(Persze: a magas kulcs alá jutás elkerülésének számos kevéssé elegáns módja is van. Ezeket viszont értelmes - egyébként nagyrészt meglévő! - szabállyal és természetesen profi, részre nem hajló ellenőrző apparátussal kell és lehet a minimumra csökkenteni.)

Természetesen Troppauer Hümér naívságának is vannak határai. Sejti, hogy ha kormányunk az igazán igazságos teherviselést egyszerű, általánosan érvényes, átlátható módszerekkel akarná megvalósítani, akkor sokkal nehezebb lenne kedvenc gázszerelőnket, baráti nagyvállalkozókat, fülünknek kedves híreket adó orgánumokat kihúzni a magasabb adófizetési terhek alól. És akkor senki nem támogatná százmilliókkal a Legcivilebb Összefogást.

Alighanem hát ilyen megfontolások állnak kormányunk ferde logikája mögött. De könyörgöm, akkor legalább ne mondjuk, hogy ez így igazságos.

Néhány éve Orbán Viktor egyik kedvenc alapvetése lett a Keresztény Gyökerek emlegetése. Most tekintsünk el attól, hogy tündöklő pályájának felívelő szakaszán miként vélekedett e gyökerekről, s milyen módon állt (egész, ma mélykeresztény csapatával együtt) az egyházakhoz - nézzük csak azt, hogy mai napság Európa legfőbb problémájaként a keresztény hagyományoktól, értékektől való eltávolodását nevezi meg. És hogy az Általa irányított gyorsnaszád nehogy a kereszténységet háttérbe szorító hanyatló kontinensünkkel együtt fusson zátonyra, számos lépést tesz itthon e gyökerek látványos megerősítésére - hogy csak az oktatás átszervezésére, az egyházaknak juttatott támogatásokra, a nekik tett számtalan gesztusra gondoljunk.

Álljunk meg itt egy picit, és gondoljuk tovább ezt a vonalat.

Európa elmúlt 1800 évének történelmét valóban meghatározta a keresztény kultúra, értékrend. Tudjuk és messzemenőkig elismerjük e tanítások mélységesen humánus, az emberi együttélés alapszabályait rögzítő jellegét - annak nyomatékosítása, hogy egymást tisztelnünk kell, a másikat bántani csúf dolog, felebarátaink jószágainak és feleségének elkívánása udvariatlanság, bizony alapvető fontosságú volt ahhoz, hogy az egyre nagyobb csoportokban élő emberek együtt is, és ne csak egymás ellen tudjanak működni. És bizony hihetetlen haszna volt évezredeken át a túlvilági megdicsőülésben való hitnek ahhoz, hogy az emberiség abszolut túlnyomó része számára adatott biza eléggé sanyarú sors (mindennapi küzedelem a nyomorúságos létfenntartásért, kevés magasrangú feltétlen kiszolgálása, nagy eséllyel csúf halál egy csatatéren) kevés szóval történő elviselésében.

Elfogadjuk tehát, hogy a keresztény/keresztyén értékrend fontos iránymutató, nagyon sok ember számára ad vigaszt, és talán kevesebb bűncselekmény lenne, ha mindenki mély hívő lenne. Pontosan tudjuk azonban, hogy e roppant nemes keresztény alapgondolatok nevében a történelem során igencsak számos kisiklás történt. Nem lehet nem gondolnunk a tudományok bő másfél évezreden keresztül folyó brutális elfojtásáért (belegondoltunk, hol tartana ma a tudomány, ha ennyi időn át nem kizárólag a Bibliát lett volna szabad tanulmányozni??) és biza tudjuk, mennyi háború dúlt úgy, hogy minden fél Isten nevében indult halomra gyilkolni a neki valami miatt épp nem szimpatikus emberhalmazt. És akkor a legtriviálisabb inkvizíciós tüsténkedéseket most nem is említjük.

Tekintsük tehát az alapból igazán nemes keresztény ideologia időszakos eltévelyedésének azt, hogy a majd' kétezer év jelentős részében az egyház inkább hátráltatta az emberiség haladását, mint elősegítette, és talán több ember haláláért felel, mint amennyinek igazi boldogságot hozott. Mára ezeket az eltévelyedéseket az ideológia és az Egyház egyaránt levedlette, így jogosan tekinthetünk rá nagy tisztelettel és jelölhetjük ki követendő példának.

De akkor legyünk tisztességesek, és más ideológiák felé is viszonyuljunk hasonló toleranciával.

Ha jobban körülnézünk a világban, arra a furcsa megállapításra kell jutnunk, hogy azok az országok, melyek mostanában egyrészt gazdasági, fejlettségi mutatóikban az élen járnak, másrészt amelyek népei mindenféle "élhetőség", "boldogság", "irigyeltség" felméréseken élen végeznek, meghökkentő mód nem azok, melyek működését a keresztény vagy más vallás szoros követésére alapozták. Hanem biza azok, melyek meglehetősen szekuláris berendezkedés mellett - természetesen mindenki vallásosságának vagy vallástalanságának szabad teret engedve - a mostanság oly nagyon gonosznak nevezett liberális demokrácia elvei mentén szerveződtek.

Igen, a 2008-ban kirobbant válságot a liberális alapokon működő gazdaságok szülték. De ezt kb kétszer harminc év soha nem látott prosperitás előzte meg. És valóban, e liberális világ közvetlen közelében, nemritkán részvételével a balkánon, a közel- és a közép keleten súlyos háborúk dúltak. De míg a keresztény világrend európai egyeduralmának kétezer évében nemigen volt olyan év, amikor ne dúlt volna egyidejűleg pár tucat háború, a liberális gondolat uralta európában több, mint hatvan éve béke van.

Keresztényi megbocsájtással nézve akár azt is állíthatjuk, hogy a liberális demokráciák utóbbi években látott nehézségei olyan átmeneti problémák, melyekhez képest az ideológia mentén szerveződött államok nagyságrendekkel több eredményt, boldogságot értek el, és - amint közelmúlt történelméből vett példák mutatják - bízvást számíthatunk arra, hogy e problémákat belátható időn belül leküzdi, és további stabil fejlődésre ad lehetőséget.

És akkor - ha már a keresztény ideológia felé olyan megbocsájtóak vagyunk, hogy évezredek nagyon súlyos eltévelyedéseit megbocsájtva annak ellenére nevezzük ma Magyarország (sőt - egész Európa, by OV!) számára zsinórmértéknek, hogy igazán sikeres országot nem találunk ilyen szorosan ezen értékekre épülve, akkor miért nem tekintjük inkább az előző évszázadban sokkal több sikert felmutató liberális értékrendet követendőnek? Miért mondjuk az elmúlt néhány év válsága alapján a liberális demokráciákat totális zsákutcáknak, bukott ideológiának - helyette pedig nevezzük követendőnek az évezredek alatt nagyságrendekkel több bűnt elkövető és a világ XIX századi gyökeres átalakulása óta oly kevéssé sikeres keresztény vonalat?

Hazánk Miniszterelnöke mostanában előszeretettel hangoztatja alapvetését, miszerint a "versenyképesség jövője szempontjából" a legfontosabb tényező az olcsó energia (Kossuth Rádió péntek reggeli megnyilvánulás, Europa Forum, Berlin...). 

Gondolkodjunk el ezen egy csöppet.

Ha egy ország gazdaságát vizsgáljuk, annak szegmensei közül elsősorban az ipar, kisebb mértékben a mezőgazdaság az, melynek eredményességét az energiaárak észrevehetően befolyásolják. Kezeljük helyükön a dolgokat - e szegmenseken belül vannak olyan ágazatok (pl. vegyipar, papíripar, acélgyártás, nagyüzemi mezőgazdaság...), melyben az energiaköltségek komoly részarányt képviselnek a teljes költségstrukturában, míg más területeken az energiaköltség aránya abszolut háttérbe szorul más tényezők (pl munkaerő költsége) mögött. Figyelembe véve egy modern, fejlett gazdaság iparának strukturáját (melyben a vegyipar pl. játszhat jelentős szerepet, de a papírgyártás, a klasszikus nehézipar már jóval kisebb szegmenst képvisel), és figyelembe véve azt, hogy a magyar politika a mezőgazdaságot minden erővel a nagyüzemi gazdálkodás ellen vezérli, biztosan nagyon megengedők vagyunk annak elfogadásával, hogy az ipar és a mezőgazdaság eredményességében az energiaárak szintje fontos - de távolról sem meghatározó! - szerepet játszik.

Ám legalábbis a XX század utolsó negyedétől egy gazdaság erejét, a bűvös 'hozzáadott érték' túlnyomó részét nem az ipar és nem a mezőgazdaság, hanem az egyszerüsítve 'szolgáltató'-nak mondott szektor biztosítja. Itt ne csak a használtautó-kereskedőkre, mosodákra és masszázsszalonokra gondoljunk, hanem a kutatókra, termékfejlesztőkre és bizony, bizony, a megtervezett és legyártott termékek eladásáért dolgozó marketingesekre, kereskedőkre is.
Legszebb példa erre egy blogbejegyzéshez kapcsolódó, pár napja folytatott vita: az iPhone-okat Kínában gyártják... de a brutális árrések nem ott, hanem Kaliforniában jelentkeznek. Hogy a föld melyik pontján szerelik össze másfél óra alatt lecserélhető betanított munkásokkal a fejlesztőrészlegtől kapott tervek alapján a kütyüt, az totálisan részletkérdés - az érték ott keletkezett, ahol az ötlet megszületett, ahol a mérnökök megtervezték, ahol az alapkutatások révén kialakították a működéshez szükséges technológiákat, és ott, ahol azokat a marketing eszközöket kidolgozták, amik révén Te és ő és én is hajlandók vagyunk marha magas árat fizetni a helyre kis szerkezetért.

Ezeken a helyeken azonban - ahol tehát az igazi érték keletkezik - a legnagyobb energiaköltség az irodák légkondíciónálóinak működtetéséhez kell, ami, lássuk be, bár fontos, de nem igazán meghatározó kérdés.

És akkor tegyük még bele a képletbe azt a tényt, hogy a világ teljes gazdaságában az (elfogadott, megengedő kiindulásunk szerint) energiaár-érzékeny ipar és mezőgazdaság összesen 36,4%-ot tesz ki (a többi a szolgáltatás). Ez az arány azokban az országokban, melyek nem csak beszélnek a versenyképességről, de már meg is valósították azt, átlagosan 25% (ipar+mg) vs. 75% (szolgáltatás). (http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_GDP_sector_composition)

Ha e tényeket összeadjuk és levonjuk belőlük a szükségszerű következetéseket, akkor biza azt látjuk, hogy amit Mindentudó Minsiztelenökünk állít, az nettó marhaság. A versenyképességnek nem az energiaárak szintje, hanem rengeteg más tényező - így például a tudás szintje, az infrastruktura állapota, a gondolkodás, az önálló kezdeményezőkészség elősegítése az igazán fontos paramétere. De ha már mindenképp az összeszerelő-ipar és a mezőgazdaság versenyképességét akarjuk fokozni, akkor is előbbre volna az energiaáraknál a munkaerő költségére rakódó terhek mértéke.

Troppauer Hümér itt be is fejezhetné már eddig is hosszúra nyúlt eszmefuttatását... ám nem hagyja nyugodni a kérdés, hogy egy Ilyen Magas Pozícióban lévő Kiművelt Férfiú vajh miért mond ekkora ostobaságokat? És akkor kénytelen számba venni a lehetséges válaszokat, az alábbiak szerint:

1. Minisztelenökünk komolyan azt hiszi, amit mond. Lévén Hümér pontosan egyidős Őméltóságával, nagyon jól emlékszik, mit tanítottak nekünk az iskolában: "Kommunizmus = Szovjethatalom + Az Egész Ország Villamosítása!" Meg: egy ország fejlettségi szintjét az előállított acél tonnáiban mérjük. És így tovább. Ne zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy Viktorunk környezetében még senki nem mert szólni neki, hogy a világ azóta egy csöppet fejlődött. Ha Ő aszongya, hogy a kánaánhoz több acélt kell gyártani és az biza sok energiát igényel, akkor az így lesz, és nosza csökkentsük az energiaárakat.

2. Azért az energiaárak csökketését tolja előtérbe, mert az versenyképességhez szükséges paraméterek közül talán ez az egyetlen, ami szorosabb, központosítottabb állami beavatkozással elérhető. A többi igazán lényeges tényező mind-mind az önálló kezdeményezőkészséget, a szabadabb vállakozási környezetet, a kisebb állami beavatkozást igényli - legalábbis a történelem eddigi folyamán hosszú távon mindig az ilyen elvek mentén szerveződő és működő államok lettek és maradtak versenyképesek. (Kína nem ellenpélda!!!!)
A központi beavatkozás csökkentése, a gazdasági szereplők önállóságának, egyéniségének növelése azonban éppen ellentétes kormányunk fő filozófiájával: fókuszáljunk hát az energiaárakra, vívjuk itt meg (az erő pozíciójából indítva rövid távon biztosan nyertes) csatánkat - addig sem azt kérik számon, miért van 50% felett a gazdaság  állami centralizációja (bő 10 ponttal a tényleg versenyképes államokban tapasztaltnál).

2b. ....na és persze annak, hogy az energiaárak csökkentését az egész EU versenyképességéért aggódás perspektívájába helyezzük, csodálatos mellékhatása, hogy az egyébként anno teljesen ad-hoc alapon felbüfögött népbeetető "rezsicsökkentés" így utólag egy Grandiózus Világjobbító Terv részévé válhat. Két éve azért volt erre szükség, mert kivétel nélkül az összes addig hangoztatott gazdasági prioritás (csökkenő adósságpálya, növekvő tényleges foglalkoztatottság, "sereghajtóból éllovas" a GDP növekedés terén....) totális csődöt mondott - kellett hát a választások felé közeledve "valami" ami i. nem az államnak kerül pénzbe; ii. rövidtávon örül neki a nép; iii. baromi jól marketingelhető - no erre volt zseniális húzás a "rezsicsökkentés". Akkor még szó nem volt arról, hogy a versenyképesség alapkritériuma az energiaárak lennének - szokás szerint sodródva az eseményekkel, utólag találják ki azt a maszlagot, mely nem baj, hogy abszolut nem igaz, de Vezérünket újra a Messzire Előre Látó Bölcs szerepébe magasztosítja.

Az meg, hogy ténylegesen mitől lesz versenyképes a magyar gazdaság, per pillanat senkit nem érdekel.

Hevenyészett, ám reprezentatívnak tekinthető kutatásom eredményeképp megállapítottam, hogy az Európai Únió országai többnyire nem üzenik Brüsszelnek, sem óriásplakáton, sem más médián, hogy az adjon nekik tiszteletet. Ezt csak Magyarország teszi, nem is kicsi vehemenciával.

Ez elgondolkodtatott. A lengyelek nem szeretnék, ha tisztelnék őket? Vagy a csehek? A lettek, litvánok, finnek, olaszok? Vagy a görögök, a portugálok?

Megítélésem szerint e jelenségnek a következő okai lehetnek:

1. Az egész EU-ban egyedül a magyar népnek van igazi önérzete. Mi egy határozott, büszke, öntudatos nép vagyunk, aki az évezredes múltja során felmutatott számtalan világraszóló eredménye alapján elvárja, mi több: megköveteli a világ tiszteletét. Ezzel szemben az összes többi európai ország lakossága megszokta és elfogadta, hogy az őket irányító távoli központ lenézi és megveti őket - oly annyira, hogy erre már ereje sincs szót vesztegetni. Számos népnél e hallgatás oka nyilván az is, hogy pontosan tudják magukról, mennyire semmi elismerésre, tiszteletre méltó dolgot nem tettek történelmük folyamán és nem tesznek ma sem.

2. Brüsszel minden más népnek megadja a szükséges tiszteletet, csak a magyaroknak nem. Ennek megintcsak két oka lehet:

2.1. Magyarország annyira extrém jól teljesít, hogy Brüsszel és az EU-ban meghatározó szerepet játszó országok vezetése már belátta, hogy az itt elért szédületes gazdasági növekedést, páratlan stabil egyensúlyt, szárnyaló és már-már kirívó általános jólétet esélyük nincs elérni semmilyen általuk ismert eszköz bevetésével. Ezért kicsinyes, óvodás gyerekeknél jól ismert durcás reakcióval elkezdtek ránk mutogatni, bennünket csúfolni, minket kiközösíteni - de emögött semmi más, csak a puszta irigység áll.

2.2. Magyarország valamit alapvetően rosszul csinál. Mondjuk nem tartja be azokat a normákat, amiket a többi ország és a közösség egésze alapvetőnek tart. Vagy olyan eszközökkel ér el időszakosan elfogadhatónak tűnő eredményeket, amelyek kizárólag rövid távon hatnak, de semmiképp sem eredményeznek fenntartható, stabil állapotot - sőt, legtöbb esetben kifejezetten a jövő felélését, előre tönkretételét jelentik. És mikor ezekre felhívják az érintett ország vezetőinek figyelmét, azok mérehetetlen arroganciával és további trükkök százaival utasítják vissza a kritikát. Innentől a Közösségnek konkrét eszközei arra, hogy a rentitenst normális útra térítsék, már szinte nincsenek - de arra sincs okuk, hogy tiszteljék azt, aki ferúg mindent, amit ők értéknek tekintenek.

3. Brüsszel, az európai közösség, melynek Magyarország is része, pontosan egyformán tisztelettel viseltet minden tagország iránt. A "Tiszteletet Magyarországnak" jelszó egy olyan üres, tartalmatlan kampányfogás, melynek célja a történelemből igen jól ismert ellenségkeresés: lógassunk a nép orra elé egy olyan táblát, amin nagy betűkkel fel van írva, ki tehet arról, hogy nem élünk jól, nem fejlődünk, miközben mindenki, akivel együtt indultunk elhúz mellettünk. Nem ÉN vagyok az oka, nem TE, hogy nem állítasz elő versenyképes árut, hogy azt nem tudod eladni... nem ÉN, nem MI tehetünk gyengeségünkről, versenyképtelenségünkről, hanem ŐK, a kivülállók, a tudjukkik... ők, akik nem adnak nekünk tiszteletet. Követeljük hát meg ezt a tiszteletet tízezervalahány óriásplakáton - és akkor megnyugszunk, hogy mi mindent megtettünk a Haza gyarapodása érdekében. És akkor jóérzéssel megyünk haza, nézzük az egypárti tévéhiradót, olvasunk a manipulált ügyészségi döntésekről, megnyugszunk, hogy a manyup beforgatásával adósságunk csak hat százalékponttal nőtt és örülünk annak, hogy az EU-tól kapott töméntelen pénznek köszönhetően volt két olyan negyedévünk, amikor a gazdaság teljesítménye nem csökkent tovább.

Nyomdatechnikailag kifogástalan kiadványt leltem postaládánkban a minap. Aszongya a narancssárga festékkel bőséggel ellátott papír:

"Csak olyan képviselőket küldjünk Brüsszelbe, akik
- kiállnak Magyarországért és a magyar érdekekért
- megvédik a rezsicsökkentést és a magyar termőföldet
- megvédik a magyar családokat és munkahelyeket
- nem tűrik el, hogy a bürokraták és a bankárok diktáljanak nekünk
- kivívják a tiszteletet Magyarországnak"

Aligha követek el komolyabb hibát, ha ezt a remekbe szabott listát kormánypártjaink EU-val kapcsolatos programjaként fogom fel. Mi is ez a program? Számukra az Európai Parlament olyan intézmény, melynek legfőbb célja csupa olyan intézkedés meghozatala, melyek elsősorban Magyarország, a magyar emberek kárára szolgálnak, a legmagasabb rezsiköltségekért ágálnak, bankok és bürokraták diktatúráját kívánják kiépíteni, Tudjukkik számára elrabolni a Magyar Földet. Európa két félből épül fel: Magyarország és a Gonosz - így már teljesen érthető, hogy nekünk olyan hazafiakat kell e csatatérre küldenünk, akik foggal-körömmel, saját testi épségüket sem kímélve harcolnak azért, hogy szerencsétlen sorsú, az egész gonosz nyugati világ célpontjaként szolgáló kicsiny hazánkat és annak gyámolításra szoruló polgárait megvédelmezzék.

Biztosan én értek valamit félre akkor, amikor más európai országok EU-val kapcsolatos megnyilvánulásait olvasom. Abból egy olyan szervezet képe sejlik fel, ami annak érdekében tevékenykedik, hogy a) a benne élő népek szorosabb együttműködésre "kényszerítésével" mindenkorra elkerülje az évszázadokon át oly lelkesen űzött háborúskodásokat; és b) az egyre nyitottabbá váló világban a nagyobb tömeg, a több tudás adta előnyök révén érje el a jobb pozíciót. Az Európai Uniót e célok érdekében kell működtetni, folyamatosan továbbfejleszteni - és ha ez működik, akkor a benne lévő országok, nemzetek, azok egyes polgárai fényre derülhetnek.

Nyilvánvaló, hogy e közös célok elérése olykor (gyakran?) olyan lépéseket igényel, melyek egyes országok (vagy gyakrabban: azok vezetőinek) pillanatnyi érdekeivel szembe mennek, vagy szembe menni látszanak. Ilyenkor természetes, hogy ezeket a pontokat alaposan meg kell vizsgálni, és ésszerű kompromisszumra jutni - soha nem elfelejtve azt, hogy NEKÜNK akkor és csak akkor lesz jó dolgunk, ha a mellettünk élőknek, a velünk egy közösségben élőknek is jól megy a sora. De ha az ilyen aktuális konfliktusokat kizárólag a saját szempontunkból, kizárólag rövid távú érdekeinket nézve próbáljuk kezelni (kokikat és sallereket kiosztva), az bizony nem a nagy közös projekt előmozdítása, és nem ahhoz járul hozzá, hogy belátható időn belül nekünk mindannyiunknak, európaiaknak menjen jobban dolga.

Az EU választásokon olyan képviselőket kell Brüsszelbe küldeni, akik képesek Európában gondolkodni. Akik feladata elsősorban az Únió versenyképességének, működésének, élhetőségének fejlesztése - mert ha ezt sikerül elérni, akkor lesz nekünk, Magyaroknak is jobb sorsa. Az EU parlamenti választásoknak Európáról, közös hazánkról kell szólnia. Az egész Unió totális félreértelmezése az, hogy képviselőink feladata a magyar érdekek védelmezése a bennünket is magába foglaló közösséggel szemben.

De Európáról, közösségről nincs egyetlen hang, egyetlen gondolat sem a postaládában talált, nyomdatechnikailag kifogástalan kiadványban.